Bal sors

„Bal sors akit régen tép”…már nem időzöm veled.

Leteszlek, és átveszem díszes ünneplő ruhám, amiben újra tündökölhetek. A harcot megtettem, amire kértek az évezredek. Megszenvedtem a halált is, ha kellett, de most már nem időzöm el többet veled.

Miért? Kérdezheted…de nem kérdezed, mert a kifent kések, kardok, vasak villanásaiban létezik csak szíved. A bal sors, amit rád ragasztottak az ősi vereségek, ma eltékozoltak minden bőséget mellőled. Had időzzem még egy keveset kebleden, és hagyom, hogy a veszély rám leselkedjen.

Magyar vagyok, ez kétségtelen. A magyar nyelvet jól ismerem, ami lehetőségként tekint meg engem. A szerteágazó magyar szó, a végtelen utakat rajzolja meg, egy új reményt, az összeroskadó szívnek. A bal sorsom többé nem élem meg veled, csupán emlékként őrizlek meg.

Megyek tovább a magyarság tényében, és csak ott időzöm el, ahol engem elismernek, rám ismernek. Mostantól leteszem rozsdás fogház hitrendszeredet, és kiragyogtatom az ősi, méltó szívemet. Fáj elbúcsúznom tőled, mert eddig te tápláltad szívemet, de vakságomban észre sem vettem, hogy a reménytől fosztottál meg.

Elfogadlak és szeretlek. Méltó helyedre teszlek, ahol a magyart többé nem ítélheted meg. Könnyes a szemem, mert egész történelmet adtál nekem. De el kell engedjelek, mert most van itt az idő, hogy túlfejlődjelek.

Kérlek segíts, becsületemet add vissza nekem, és az éhezést szüntesd meg sajgó szívemnek. Hadat üzenek ezzel a létemnek, és beleállok minden gyengeségbe, amit a magyar elvétett.

De bizton és igazán állíthatom azt neked, hogy a végsőkig kíméllek.